.webp)
Sokáig úgy gondoltam, ha nagy leszek Willy Wonka csokigyárában szeretnék élni, igazi csokifüggő voltam. Rajongásom nem hagyott alább, édesszájúságom nem tagadom, amióta viszont beleástam magam a fenntartható étkezés világába, rájöttem, az édességnek is megvan a keserű oldala.
Július 7-e a csoki világnapja, melynek apropóján megnéztem a Netflix Rotten dokumentumfilm sorozatának kakaóról szóló részét. Az egész sorozat nagyon érdekes, egy-egy élelmiszeripari problémát mutat be. A “Keserű Csokoládé” című részből betekinthetünk a kakaó és csokoládé kereskedelem piszkos részleteibe, a sorozatot nézve rájövünk, hogy az, hogy bármikor megengedhetünk magunknak egy szelet csokit a világ másik végén valakinek nagyon sokba kerül. Ahogy az élelmiszeripar számos ágában, így a kakaó termesztésnél is az a szomorú helyzet, hogy az ellátási lánc legalján lévők – azaz a termelők – profitálnak legkevesebbet, miközben a munka nagy részét ők végzik: míg a nagyvállalatok évente 100 millió dollárt keresnek, a termelőknek nagyjából 1 dollár jut. A nyugati-afrikai Elefántcsontpart a világ kakaótermésének 60%-át adja, az itt élő gazdák legfontosabb megélhetési forrása a kakaótermesztés.
”Olyan itt ez nekünk, mint az arany. Vigyáznunk kell rá.” – mondja a sorozatban az egyik termelő. Elefántcsontparton évente körülbelül 2 millió tonna kakaót termelnek, a termesztés nagyon emberi erőforrás igényes folyamat, az alacsony árak miatt a gazdáknak gépesítésre sincs lehetősége, rengetegen dolgoznak feketén és a gyermekmunka is gyakori az ültetvényeken. Ráadásul a szegénység arra kényszeríti a gazdákat, hogy egyre nagyobb területeket vessenek művelés alá, nemzeti parkokban, védett erdőkben is termelnek: 244 védett területből az elmúlt években 200 már eltűnt.
Habár egyre több nagy cég hirdeti magáról, hogy fenntarthatóan működik, fontos számára a társadalmi felelősségvállalás, ezek az állítások a gyakorlatban kevésbé valósulnak meg.
Sajnos a csoki fogyasztást itthon teljesen fenntarthatóan nem tudjuk megoldani, viszont ha olyan hazai manufaktúrák termékeit választjuk, amelyek egyenesen a termelőktől szerzik be a kakaóbabot és a mennyiség helyett a minőséget részesítjük előnyben azzal tudatosabb döntést hozunk.
Ismerjétek meg a három kedvenc hazai csokimanufaktúrámat!
A Kék Madár Alapítvány – az ő nevükhöz fűződik a Hegyvidéki és szekszárdi Ízlelő Étterem is – szekszárdi csokimanufaktúrájában szívvel-lélekkel készülnek az édességek. Amellett, hogy az alapanyagot biztos forrásból, etikus módon szerzik be, a műhelyben megváltozott munkaképességű személyekkel dolgoznak. Náluk igazán teljesül a mondás: gondolkodj globálisan, cselekedj lokálisan!
A budafoki műhelybe egyenesen az ültetvényesektől érkezik a kakaóbab. A pörkölést, feldolgozást már itthon végzik a szakemberek. A jó minőségű babok intenzív, gazdag ízt eredményeznek, melyet a feldolgozás során semmilyen plusz aromával nem kevernek. A klasszikus ízek mellett náluk a kísérletező kedvűek is találnak érdekességeket.
A Harrer Édességműhelye az osztrák alapítókhoz közel, Sopronban nyitotta meg kapuit 12 éve. A manufaktúra kicsit olyan, mint Willy Wonka csokigyára, de sajnos umpa-lumpákkal náluk sem találkozhatunk. Területszelektált csokikkal, jó minőségű, egyenesen a termelőktől érkező alapanyagokkal annál inkább. Bean-to-bar kollekciójuk neve nagyon árulkodó: a kakaóbabot ők is egyenesen a termelőtől szerzik be, a feldolgozás teljes folyamatát a műhelyben dolgozó szakemberek végzik.
A manufaktúrák ajánlása teljesen szubjektív, az ajánlásnál figyelembe vettük, hogy a műhely honnan szerzi be az alapanyagait, mennyire fontos számára a fenntarthatóság. Az ajánlott cégek semmilyen formában nem támogatták a cikket.
